Uncategorized

Eliza ajándéka – Írta: Ana Elizabeth Smith

Kint a hó csendben szállingózott. A poros belvárosi utcákat szinte teljesen ellepték a fehér hópelyhek. A délutáni félhomály mindent beborított, és azt a látszatot keltette, hogy a nap ma fel sem kelt. A kocsik türelmetlenül keresték maguknak a helyeket, és a karácsonyi forgatagban mindenki sietve lépdelt a frissen leesett havon. A távolban látszódott a főúton araszoló kocsisor sziluettje, ahogyan próbálnak utat törni maguknak a hatalmas dugóban. A téli hideg szinte az emberek vérét is megfagyasztotta, mindenki dideregve kapaszkodott kabátjába, és utolsó reményként próbáltak meleget lehelni ujjaikba. A mínuszok röpködtek a város fölött, beköltözve minden kicsiny kis résbe, ahová csak tudott.  Az ablakokban fényfüzérek lógtak mindenütt, és az erkélyeken már mindenhol álltak a feldíszítésre váró fenyőfák, és emlékeztették arra az embereket, hogy elérkezett a karácsony.

   Eliza sosem szerette a karácsonyt. Most is csak az otthon melegéből nézett le a sürgő-forgó tömegre. Régen elveszett szívéből az a gyermeki öröm, amivel várta sok évvel ezelőtt az ünnepeket. Mikor még minden napot visszaszámolt, és hetekkel előtte már szóltak a CD-lejátszójából a karácsonyi énekek. Hiszen azóta minden megváltozott. Nem csak az évek teltek el, de a világ is teljesen feje tetejére állt. A régi szép emlékeket már mind elhomályosította a jelen. Hiszen jöttek a plázák, az internet, a mobilok. Az elanyagiasodott társadalomban már csak az ajándék lett a fontos, és kiveszett mindenből az, amiért valójával érdemes volt várni ezt a napot. Már régen nem a szeretet ünnepét ünnepeljük ezen a napon. Már csak arra várunk, hogy karácsony estéjén dicsekedhessünk „barátainknak”, hogy nekünk mekkora a fánk vagy éppen mennyi ajándék gyűlt fel alatta. Minden a feje tetejére állt. Mára már csak az maradt, hogy októberben egy bevásárló üzletbe térve szembe jönnek az első télapók és karácsonyi díszek, és az egész ősz már csak arról szól, hogy közeleg a karácsony. Ezért van az, hogy Eliza utálta a karácsonyt, mert több hónapig csak ez folyik a csapból, majd amikor eljön, tetőfokára hág az őrület, és Eliza csak azt a napot várja, hogy végre vége lehessen ennek az egész hajcihőnek. Persze ne hibáztassuk ezért Elizát, hiszen nem az ünnepet magát nem szerette, hanem azt, amivé az emberekké tették mára. Természetesen ezt meg lehet érteni. A veszekedések, a rohanás, a bolondokháza és tömeg mindenhol. Ezt mind a háta közepére se kívánta.

     Viszont most csend volt a kicsiny lakásban és nyugalom. Egyedül volt végre, és szerencsére csak kívülről figyelte a készülődő emberek sorait, akik még sietve próbálták beszerezni a lemaradt ajándékokat. Eliza az ablakban ült, a kedvenc helyén, és onnan nézte az őrült világra szállingózó havat. A fűtőtest felett, pont kellemes meleg volt, és orrát a hideg üveglapnak nyomta. Szegény hópelyhek, gondolta, ők nem is tudják, mi vár rájuk. Ha tudnák, hogy itt fejetlenség, harag és bosszankodás vár rájuk, meg sem fordult volna a fejükben leesni. Ők mégis leestek, és most az emberek szitkozódva átkozták a szegény pelyheket, hiszen ez hiányzott még mindenkinek a mai naphoz: a hó, hogy az egész városban még nagyobb káosz uralkodjon el.

     Eliza gondolatai ide oda cikáztak. Napok óta halogatta a vásárlást, és sehogy sem vitte rá magát a lélek, hogy elinduljon és túlessen rajta. Már szinte minden ajándékot megvett, csupán csak egyetlen eggyel gyűlt meg a baja. Adamnek még mindig nem tudta, mit vehetne, és egyre fogyott az ideje. Már csak két nap volt karácsonyig, kezdett kétségbe esni, és feladni az egészet. Úgy erezte, semmi sem elég tökéletes arra, hogy kifejezhesse, mit is érez a fiú iránt, és emellett még örüljön is neki.

     Hogy a világ kiegyensúlyozza, hogy Eliza ennyire utálja ezt az ünnepet, Adam volt az az ember, aki már nyáron visszaszámlált karácsonyig. Ő volt az, aki novemberben már karácsonyi zenéket hallgatott és képes volt órákig elbíbelődni a karácsonyi díszekkel. Eliza borzongott, hogy hogyan találhatott valakit, aki ennyire az ellentéte neki ilyen téren. Miért nem szereti inkább a húsvétot vagy a halloweent? Miért épp a karácsony? Eliza életébe a sok évnyi karácsony utálat után, egy olyan valaki lépett be, aki visszacsempészte a karácsonyt az ünnepek sorába. Bár Eliza akárhogy is próbált neki ellenállni, a fiú iránti szeretete miatt tudtán kívül is bele költözött szívébe egy kis ünnep. Miatta minden évben megemberelte magát, és elővette szíve mélyéig elrejtett utolsó kis morzsáját a karácsony szellemének, és felpakolta azt szerte a lakásban. Így került annak a lánynak a szobájába, aki mindig is utálta a karácsonyt, egy hatalmas fenyőfa. Gyönyörű, lila fényekkel és fehér hópehely díszekkel ott ácsorgott büszkén a kicsiny belvárosi lakás közepén. Furcsa mód öröm volt ránézni. Eliza még a szép fa látványára sem szerette meg a karácsonyt, de így már volt egy kis elterelés, hogy ne derüljenek ki valódi érzelmei az ünnepek iránt.

     Még ez az ajándék kérdés is nyomasztotta. Nem azért, mert Eliza nem ismerte volna eléggé a fiút, hogy minek örülne a legjobban, hanem azért, mert idén valami különlegessel szerette volna meglepni szerelmét. Ez volt a harmadik karácsony, amit együtt töltöttek, és erre az alkalomra valami különlegessel szeretett volna készülni. Tüzetesen meg is szervezte az estét. Megálmodta az ünnepi menüt, már mindent meg is vett hozzá. Tudta, hogy a háttérben Adam kedvenc karácsonyi zenéi fognak szólni, és este megnézik kedvenc közös sorozatuk karácsonyi epizódját. Azonban bármennyire is tudta, hogyan fogják megünnepelni a karácsonyt, mégsem tudta, mit fog ajándékozni a fiúnak. Valami olyat akart, ami szívből jön. Ami kifejezi az iránta érzett szerelmét. Valamit, amit nem boltban kell megvenni, és nem pénzbe kerül. Valami igazi meg lepetést, ami az ő szívéből jön.

     Eliza és Adam kapcsolata igazán különleges volt. Bár nem volt épp tökéletes, a kettejük közti szerelem mindig is tagadhatatlan volt. Csak egy pillantás kellett egymásra, és rögtön helyre került minden, és a két fél újra eggyé vált. Persze az nem azt jelentette, hogy kapcsolatuk felhőtlen volt. Mindig is mások voltak, és a világról alkotott képük sem egyezett teljesen. Sok veszekedés és szakítás kövezte ki utukat, azonban sosem tudtak pár napnál többet külön tölteni egymástól. Bármilyen nagy is volt a haragjuk, ők mindig visszataláltak egymáshoz. És mikor újra kibékültek, szerelmük mindig lángolóbb volt, mint azelőtt. Szerelmük mindig, mindent legyőzött. És amikor teljes lángon égett, olyankor ők voltak a legboldogabb pár a világon. Ezért is szerette volna Eliza megtalálni a legtökéletesebb ajándékot, hogy megköszönje Adamnek, hogy minden ellenére még mindig ott voltak egymásnak.

     Teltek az órák, és kint is kezdett minden sötétségbe borulni. A hó elállt, végül az utcán is kezdtek eltünedezni az emberek. Már semmi esély nem volt arra, hogy fehér karácsonyunk legyen. A hófelhők duzzogva álltak tovább a város fölül. A sűrű éj végül felemésztette az egész várost és egész súlyával borult rá a házakra. Eliza is nyugovóra tért, és álmaiban is csak az az egy kérdés foglalkoztatta igazán. Mi lenne a legtökéletesebb ajándék?

     Eltelt a két nap, és elérkezett karácsony napja. Az éj újra beborított mindent, és már csak pár perc maradt, mielőtt a szerelmesek együtt töltötték volna az ünnep második estélyét. Eliza továbbra sem tudta mit is tudna szerelmének adni ajándékba. Az elmúlt két napban továbbra sem jutott eszébe semmi, és karácsony révén már esélye se volt, hogy valamit vehessen neki. Azonban már nem tudta tovább halasztani a dolgot, hiszen nemsokára itt is van. A díszek már helyükön voltak, az ételek mind készen sorakoztak, a sütemény illata beterítette a szobát. Már csak egy dolog maradt hátra. Eliza idegesen keresgélt a lakásban ötletek után kutatva, de semmit nem talált. Végső elkeseredésében, egyik kétségből a másikba esve dőlt le a fotelba. Majd Micimackó szavait ismételgetve ütögette fejét: Gondolj, gondolj, gondolj!

      Eliza végre megvilágosodott, mi is a legtökéletesebb ajándék, amit adhatna. Végső kétségbeesésében pattant ki agyából a gondolat. Gyorsan felkerekedett a fotelból, az íróasztalához rohant, elővett egy papírt és egy tollat. Gondolta, mi is lehetne a legtökéletesebb ajándék, mint megosztani a másikkal, mit is érez iránta. Adam főleg, hiszen ő is mindig kicsiny fecniken és versekben tárta elé érzelmeit. Talán ő is örülne egyszer neki, ha fordulna a kocka, és most az egyszer ő lenne az áldozat. Eliza felemelte a tollat és leírt egy szót, majd megállt.  Felemelte a tollát a papírról, majd várt az ihletre, de nem jutott eszébe semmi más. Nézegette a leírt betűket. Nagyon szép betűk voltak azok, egymás mellett sorakoztak, cirádásan, ünnepélyesen. Valami azonban nem hagyta nyugodni. Nem lehet, hogy az a lány, akiből mindig ömlenek a szavak a papírra, csak ennyit tudjon leírni. Hiszen ő arról volt híres, hogy mindenről cirkalmasan és ömlengve, mindent összehadovált, bármiről is legyen szó. Most valahogy ennél a szónál leragadt. Eliza letette a tollat és a papírt, s csak bámulta a papíron lévő egyetlen szót. Valahogy úgy érezte, bármilyen kicsi is legyen ez a levél, mégis benne volt minden, aminek benne kellett lennie. Ott volt a papíron minden, amit valaha is Adam iránt érzett. A papíron, abban az egy szóban benne volt minden szeretete, minden veszekedésük alatt benne felgyűlő fájdalma, minden csodás, együtt töltött pillanat emléke, és minden érzés, ami benne megfogalmazódott minden percben, amikor Adamhez bújt vagy kezét fogta. Az az egy szó magába foglalta egész kapcsolatukat, mindazt, amik ők ketten voltak egymásnak. Eliza tehát nem volt elégedetlen azzal az egyetlen szóval, hiszen pont ezt akarta. Egy levelet melyben leírja mit is jelent számára Adam. Érteni fogja.

      Az idő telt, és egyre kevesebb ideje maradt Adam érkezéséig. A karácsonyfa világított, minden dísz a helyére került, és a konyhában is minden készen állt. Eliza teljes harci díszben, elkészülve ült a papírlap fölött és azt bámulta. Nem volt mit tennie, ezért összehajtotta a lapot és egy szép, karácsonyi borítékba tette, majd a fa alá helyezte. A boríték, mint valami kis törpe kuporodott le a hatalmas fa tövébe, és valahogyan még szánalmasabbnak tűnt mellette. Eliza fejét fogta, de már nem tehetett mást. Adam csengetett, ő pedig rögtön megfeledkezve mindenről, rohant ajtót nyitni. Egyszerre eltűnt minden gond, és egyszerre eltűnt szívéből az a mérhetetlen súly, ami napok óta nyomta a szívét. Hiszen már úgy is mindegy volt!

      Eliza bevezette a fiút a szobába, majd fa a alá kuporodott és kivette azt az egyetlen kis borítékot a fa alól. Adamhez lépett és átadta neki. Adam arcán nem látszott se csalódás, se az a gúnyoros mosolya, mint amikor Eliza valami butaságot csinál. Adam csak állt és kíváncsian kibontotta a borítékot, majd kivette belőle a papírlapot. Eliza szíve vadul dobogott. Vajon nevetni fog a szánalmas ajándékán? Vagy megbántódik, hogy idén csak ezt kapja tőle karácsonyra? Félelme a tetőfokára hágott, amikor Adam kihajtotta a papírlapot.

     Szemével végig futotta a lapon elhelyezkedő egyetlen, kicsinyke szót. Adam arcán nem volt se csalódottság, se gúny, sőt, arcán a várakozást felváltotta az öröm és a meghatottság. Még párszor elolvasta azt az egy szót, majd az asztalra rakta a papírlapot és Elizához lépett.

Elizát teljesen ledöntötte lábáról a hirtelen jött csók. Nem várt ilyen reakciót ajándékára. Adam magához húzta Elizát olyan közel, amennyire csak tudta. Vad csókjukban benne volt minden szenvedély és érzelem, ami a papírlapon is éktelenkedett. Eliza ekkor jött rá, mit is jelent az a csók. Ez a csók volt a válasz levelére. Amit ő szeretett volna elmondani abban az egyetlen szóban, Adam ezzel biztosította arról, hogy ő is ugyan úgy érez. Ez a válasz pedig igazán Eliza kedvére való volt.

     A két szerelmes percekig nem engedte el egymást. A sötét szobában csak a karácsonyfa lila fénye világította be. A percek óráknak tűntek, és ők ott álltak a karácsonyfa fényében fürödve, ölelkezve, egyé forrva. A világ szinte megállt körülöttük, és mindkettejük szívében újra felgyűlt minden érzelem, ami a három éve alatt felgyűlt bennük. Hiszen megkapták a világ legcsodálatosabb karácsonyi ajándékét: egymást.

     Teltek az órák, és a két szerelmes csodás napja a végéhez közeledett. A tányérokból eltűnt az étel, és a lemez is már kétszer ért körbe. Mindketten álmosan pakolták el az ünnepi vacsora romjait, majd alváshoz készülődtek. A szomszédos házak ablakaiban pislákoló fények is kezdtek elaludni és jelezték, hogy már igen későre jár az idő. Adam a kis hálószoba felé vette az irányt, de Eliza még ott maradt a nappaliban.

     Ahogyan elhaladt az asztal mellett, még egy pillanatra rápillantott az asztalon hagyott papírra, és még egyszer utoljára elolvasta a rajta levő egyetlen szót:

Szeretlek!

     Mert a szeretet az, ami a legdrágább, amit adhatunk, és semmi pénzbe nem kerül. Szeretni valakit a legnagyobb ajándék az életben. Eliza oly’ sok év után végre újra megértette a karácsony igazi lényegét, ami nem az ajándékok, nem a fa és nem is a sütemények. Hanem az, hogy szeressünk! A párunkat, a családunkat, a szomszédot, a kismacskát, a koldust, a járókelőket, a sofőrt a buszon, az idegesítő tanárokat, azokat, akiket ellenségnek gondolunk, és azokat, akiket mások ellenségnek gondolnak, az embereket, mindenkit. És ha valaki olyan kegyben részesül, hogy viszont szeretik őt is, akkor a világ legnagyobb varázslatának részese lehet. Mert szeretve lenni a legcsodásabb érzés a világon, és mindenkinek kijár, hogy ezt érezhesse!

     Eliza tudta, hogy Adam mennyire szereti őt. Leoltotta az utolsó kis lámpát a nappaliban, majd a hálószoba felé vette útját. Boldog volt, talán boldogabb, mint valaha. Majd nyugovóra tért szerelme mellé, a karácsony ünnepének lángoló szellemével szívében.

dsc_0311

Boldog Karácsonyt és Boldog Új Esztendőt Mindenkinek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.